Azt gondolom ez egy elég komplex kérdés, több réteget is érint. A saját érzelmi reakciónk egy-egy helyzetben sokkal mélyebbről tudnak gyökerezni, mint gondolnánk. Benne van a jelen, a közelmúlt tapasztalása, a korábbi kapcsolataink élménye, a gyermekkor valamint a szüleink, nagyszüleink, felmenőink mintázata egyaránt.
Teljesen természetes, hogy amikor létrejön egy új család és gyermekek születnek a felnőttek élete megváltozik. A pár tagjai szülőkké válnak, a szülőkből pedig nagyszülők lesznek. Új szerepek, szabályok alakulnak ki, ahol minden félnek alkalmazkodni kell nemcsak az új szerepéhez, hanem az egész megváltozott családi rendszerhez is. Ez a változási folyamat persze nem mindig feszültségmentes, sokfajta (köztük negatív) érzelmet is el tud indítani.
A jó hír az, hogy a szülőség egy olyan időszak, amikor különösen nyitottak vagyunk a fejlődésre, az önismeretre, hisz nemcsak magunkért, hanem a gyerekünkért is dolgozunk.
Az első lépés a saját érzelmi örökségünk feltérképezése: mit tanultunk gyerekként az érzelmekről? Mennyire volt tere akár a pozitív, akár a negatív érzéseknek? Mi volt megengedett, mi volt tiltott? Mit gondolok a dühről? Milyen mondatok élnek bennünk ma is, amik felelevenednek egy-egy gyermeknevelési helyzetben? Mindezek átgondolása és felismerése segít megérteni, miért reagálunk úgy, ahogy.
A következő lépés a reális célok kitűzése. Nem az a cél, hogy csak pozitív érzéseket közvetítsünk a gyermekünk felé és ne legyünk dühösek — ez lehetetlen. A cél az, hogy egyre gyakrabban tudjunk időben megállni, szabályozni, javítani. Hogy a gyerekünk azt lássa: a felnőttek is hibáznak, de tudnak felelősséget vállalni és újrakezdeni.
Ha pedig úgy érezzük, hogy a régi minták túl erősek, vagy nehéz az érzelmek szabályozása annak ellenére, hogy felnőttek vagyunk, teljesen rendben van szakmai segítséget kérni. A támogatás nem gyengeség, hanem bátorság.
Ezt a cikket Heilmann Ágnes kolléganőm írta.
